A kígyó árnyéka

Meer over het boek

Behunytam a szemem, s úgy tetszett, a szél hajtotta tűzfal, amely elől annyiszor menekültem álmaimban, utolér s reám omlik, s én ámulva érzem, hogy ez a tűz nem a kín, hanem a mélységes gyönyörűség forrása, amely mintha megolvasztaná lelkem kemény, külső burkát, hogy testvére, a bennem lakozó tűz kiszabadulva szanaszét röpülhessen a külső világban, hogy ott föltalálja fákban, füvekben, a föld férgeiben és az ég csillagaiban lakozó rokonságát, hogy én legyek; egyszerre mindez: fű, fa, féreg és csillag, s hogy ne legyek többé senki sem. Fölnyitottam a szemem, s láttam, hogy fejem fölött a fenyőgallyak sötétje még nem vált ki az égbolt feketeségéből, de vajon csakugyan úgy volt-e, vagy csak álmodtam volna, hogy egyszer, amikor fölnéztem, lángoló csóváját maga után vonva, hullócsillag szaladt keresztül a fekete égen, majd eltűnt a fák koronája mögött? S az vajon csakugyan megtörtént-e, hogy egyszer csak nem messze onnét, ahol feküdtem, megrezzent a fű, s egy nagy kígyó vonszolta el mellettem vaskos, gyűrűs testét a földön, olyan közel, hogy felső karom beleborzongott a hideg, pikkelyes bőrének érintésébe? És vajon csak álmodtam-e azt is, hogy a kéz, amely az imént még vállam gömbjét dédelgette, kinyúlt a sötét fű közé, megragadta a kígyót és elhajította messzire a bozótba?