Anne-Dauphine Julliand Boeken

L'histoire commence sur une plage, quand Anne-Dauphine remarque que sa petite fille marche d'un pas un peu hésitant, son pied pointant vers l'extérieur. Après une série d'examens, les médecins découvrent que Thaïs est atteinte d'une maladie génétique orpheline. Elle vient de fêter ses deux ans et il ne lui reste plus que quelques mois à vivre. Alors l'auteur fait une promesse à sa fille : "Tu vas avoir une belle vie. Pas une vie comme les autres petites filles, mais une vie dont tu pourras être fière. Et où tu ne manqueras jamais d'amour." Ce livre raconte l'histoire de cette promesse et la beauté de cet amour. Tout ce qu'un couple, une famille, des amis, une nounou sont capables de mobiliser et de donner. Il faut ajouter de la vie aux jours, lorsqu'on ne peut plus ajouter de jours à la vie.

Egy édesanya megrendítő, első szám első személyben leírt önvallomása olvasható a kötetben. A történet előzménye (Két kis lábnyom a homokban, 201507297) arról szólt, hogy a szerző elveszítette három és fél esztendős kislányát, aki genetikailag öröklött, gyógyíthatatlan betegségben szenvedett. Hogyan lehet és egyáltalán lehet-e egy ilyen traumát túlélni, és ezután a hétköznapokban nevetni és boldognak lenni? Hat és fél év telt el Thaïs halála óta és a kislány 2012. február 29-én esedékes 8. születésnapján, Anne-Dauphine szabadságot vesz ki, hogy tökéletessé tegye a kislányára való emlékezés napját. A könyv ezután az emlékezés „gyertyalángjainak” föllobbanásáról szól, arról, hogyan idézi meg az édesanya imádott kislánya mozdulatait, mondatait, amelyek végigkísérték a vele eltöltött időszakot. Az olvasó pedig, hol a könnyeivel küszködik, hol pedig mosolyog a kedves kis történeteken. Az írónő mély vallásossága, hite, a férjével való őszinte, megingathatatlan házastársi kapcsolata, a tágabb család összetartása segítették át a nehéz időszakokon, a gyász évein, olyannyira, hogy azóta egy negyedik gyermeket is vállaltak, pedig Thaïs-en kívül, van még egy fogyatékkal élő kisfiuk, Azylis, aki nem tud járni, beszélni, mozogni, és a szerző sajátságos jelbeszéde és szeretete az, ami végül a kettejük közötti kommunikációt lehetővé teszi. Anne-Dauphine Julliand „elengedni” vélhetően végleg sohasem tudja majd Thaïst, de azt, hogy a jelenben boldog legyen, példátlan lelkiereje és pozitív gondolkodása révén már beteljesítette. A kötet minden a témában érintett olvasó megkülönböztetett figyelmére érdemes. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"